A VELENCEI BORVIDÉK TÖRTÉNETE


 

A velencei hegységben a szőlőművelés, bortermelés hagyományát a kelták megtelepedésétől kezdődően, Krisztus előtt 200-tól már írásos emlékekkel tudjuk bizonyítani. A kelták eraviskus törzsének leszármazottai pedig térségünkben kiváló borokat készítettek, amelytől a szent papjaik a druidák igen sokszor szent révületbe-extázisba ( ma azt mondanánk, hogy erős alkoholos befolyásoltságba) estek, de csaták előtt a harcosokat is ellátták a jó nedűkkel. Később az őket asszimiláló római légiósok is folytatni akarták a szőlő telepítését, a bor készítését, de Domitianus (kr.u.81-96) császár elrendelte a tartományokban így a pannóniai területen is a szőlő egy részének kiirtását,    és megtiltotta az új ültetvények telepítését ezzel védve az itáliai gazdaságot. Aurélius Probus császár (Kr.u. 276-282) volt az aki a hagyomány szerint hivatalosan feloldotta a híres szőlőtelepítési tilalmat. Azt a 2. századi LIBER hálaadó fogadalmi oltárkővel tudjuk bizonyítani, hogy a kelták romanizálódott leszármazottainak már ismét műveltek szőlőket a tó mellett. A népvándorlás korában valószínű, hogy a szőlőtermelés visszaeset a gyakori néprétegek változása, olykor kipusztulása miatt. A magyarok megtelepedése után írásokban megtalálható az, hogy a tó környékén letelepült VINITOROK a szőlőművelők, a fehérvári királyi udvarba szállítottak az akkor még FERTHEU-nek(fertő) nevezet tó melletti dombokról származó borokat.A terület később adományozás, vásárlás útján a királyi és királynői birtokból családok és az egyház tulajdonába került. Jelentősebb pincék a középkor vége után alakultak ki.

A Velencei-tó északi oldalát kísérő hegyoldalakban lévő pincék még a híres pákozdi csata idején, 1593 őszén is gazdagon teli voltak musttal és borral, amikor Pálffy   Miklós báró a magyar királyi csapatokkal Pákozdnál fényes győzelmet aratott a Székesfehérvár felmentésére érkező török seregen. A nadapi vörösbor dicséretét a XVI. századi írások is említik. A török idők után, a XVIII. században Pákozd, Sukoró, Velence, Nadap, Nyék és Pázmánd lakossága, nemesek és jobbágyok magas színvonalú szőlő művelést, bortermelést folytattak, amelyről az azóta is fennmaradt hatalmas dézsmapincék is tanúskodnak. A Mária Terézia királynő által kezdeményezett úrbérrendezés során keletkezett iratokban a velencei szőlőművelésről ezt olvashatjuk: "Vagyon ezen helységnek elegendő szőlőhegye magok határokban, sok jó borokat terem, ugyan azért az helységnek félesztendőbeIi bor árusítása engedtetik."  A II.József kori térképek Pákozd, Sukoró, Velence, Nadap és Pázmánd határában összesen hat szőlőterületet tüntetnek fel. Ezekrő1 írta néhány évtized múlva az eső magyar folyóirat, a Tudományos Gyűjtemény 1817. évi kötetében Boldogréti Víg László:     "Midőn az országútján Budáról Székes- Fehérvár felé utazó Nyék pusztát elhagyja, a Velentzei Tó ötlik szemébe. Azok pompás tekéntettel ajánlják magokat, és a fehérvári sző1ő hegyig majd szőlőkkel, majd a hegy tetőn fekvő Sukoró faluval, majd fákkal és termékeny földekkel mulatják az utast."

A XIX. századi statisztikusok, földrajzi írók feldolgozásaiban is találtunk a VeIencei-hegység szőlőtermesztésére, borára vonatkozó adatokat. Az első magyar statisztikus, Fényes Elek 1851-ben így mutatta be Velencét: " Van postahivatala, vendégfogadója, gazdag szántóföldje, igen jó bora, nádja, hala, vízi madara bőséggel." Azt is megemlítette Fényes Elek, hogy Velence "szőlőhegye jó fehér bort terem". Galgóczi Károly 1855-ben kiadott mezőgazdasági statisztikájában azt olvashatjuk, hogy " a velenczei tóra dűlő Sukoró hegy jó bort  és épületkövet ad."

A velencei hegyeken és dombokon  - Pákozd, Sukoró, Velence, Nadap, Pázmánd községekben - 1865-ben összesen 1049, 1935-ben 570 katasztrális hold volt a szőlőterület nagysága. A csökkenés a XIX. század utolsó harmadában Európa-szerte elhatalmasodó filoxéravész pusztítását jelzi. A járvány hatására a velencei szőlőhegy teljesen kipusztult. Legjobban a pákozdi Külsőszőlő vészelte át a pusztulást. A filoxéravész után így a többi községekbe innen vitték a vesszőt a szőlőrekonstrukció elkezdéséhez.

A filoxéra pusztítás előtt a következő szőlőfajtákat termesztették: lúdtérdű" kolontár, bakator, juhfarok szőlő, gombszőlő, gyöngyszőlő, somszőlő, rácfehér, rácfekete, cigány, érdi, milkovácsi, hamvas denka, kecskecsöcsű. A filoxéra után a fehér borszőlőket telepítették úja.

Századunk első felében legelterjedtebbek voltak a rizlingszilváni, olaszrizling, mézesfehér és az ezerjó fajták. Az ebből készült fehérbort keresték a vendéglősök és a borkereskedők. A velencei borvidéknek a XIX-XX. században nagy szerepe volt a főváros, Budapest borellátásában. Sőt, mivel a velencei bor jó1 bírja a szállítást, nem törik meg, a XIX. században szerepet kapott az angol királyi haditengerészet borellátásában is. A velencei és sukorói szőlőhegyekben kedvező időjárás esetén aszú szőlőt is szüretelnek és aszúbort készítenek. A déli fekvésű hegyoldalakon a vulkáni eredetű talajban különleges, csak itt tapasztalható zamatú, tüzes, erős borok teremnek. A napsugárzásban egyébként is gazdag, déli lejtők közvetlenül a Velencei-tóra tekintenek, így a tó víztükre révén kettős besugárzást kapnak. Nem véletlen, hogy a velencei borok, például a Cseh Ede pincéjébő1 valók, már az első világháború előtt a móri borokkal együtt aranyérmet nyertek a borversenyeken.

A velencei  szőlősgazdák a jó termés érdekében gyakran fohászkodnak Szent Orbánhoz. 1984. május 25-én felállították Velencén a Bence-hegyi Sárgaföldes dűlőben Szent Orbán kőszobrát. Azóta minden esztendőben az Orbán napját követő szombat délutánján litániát tartanak a szoborná1. Itt hirdetik ki az Orbán-napi borverseny eredményét és értékelik Orbán püspök előző évi szőlővédő tevékenységét, ami alapján illatos borral, vagy sáros vízzel locsolják meg a kőszobrot.

Napjainkban a Velencei-tó környéki szőlőterület nagysága több mint 600 hektár. A legelterjedtebb szőlőfajták: a zöld veltelini, rajnai rizling, olaszrizling, chardonnay, rizlingszilváni, ezerfürtű és a zweigelt. Egyre többen telepítenek minőségi bor készítésére kiváló  hagyományos kékszőlőfajtákat ( Cabernet Saugvignon ) és Hungaricomokat ( Zengő ).

A termőterületen termelt borok 95 %-a fehér-, 5 %-a vörösbor.

A  Szent Benedictus Borlovagrendjének zászlósbora a rajnai rizling.


 

A VELENCEI SZT.BENEDICTUS BORREND MEGALAKULÁSA.

A XVI. századi írásos emlékekből is kitűnt, hogy a velencei tó környéki dombokon kitűnő bor terem. A tó környéki pincéknek nagy szerepe volt a Főváros borellátásában, sőt a XIX. században a móri borokkal együtt az Angol haditengerészetnek is szállítottak bort.
A filoxéra pusztítása után zömében fehér borszőlőket telepítettek, melyek a mai napig jellemzőek a termőterületre.

A második világháborúig szinte még a hegytetőkön is szőlő termett, amit egy két nagybirtokos kivételével a helyi lakosság kisebb parcellákon termelt. A háborút követő nagyobb birtokok megszűnése, a bortermelés tudatos háttérbeszorítása, a szőlőterületek csökkenését idézte elő. A szőlőültetvényekre szinte halálos csapást mért a tókörnyéki területek üdülőövezetté való átminősítése, és az ezzel járó területrendezés és kisajátítás, melynek végrehajtása a meglévő szőlőterületeket is széttagolta. A szétparcellázott nagyobb
családi ültetvényeket, egy családonként megmaradható terület kivételével, kényszerültek a tulajdonosok a törvények
értelmében eladni.
Az új tulajdonosok üdülőterületet vettek és kevesen tudták a szőlőművelést összeegyeztetni a pihenéssel.

Az a kevés régi és új tulajdonos akik az aktív pihenés hívei, és nem utolsó sorban értékelni tudták a táj kitűnő borait, először kertbarát körként, majd később Szőlő és Természetvédelmi Egyesületként kísérelték meg a még megmaradt szőlőkultúra védelmét
Velence Bence-hegyen. A kitűnő borok versenyét évenként megrendezve, egyre több bort indítottak a környékbeli települések ga
zdái.
Így érlelődött meg a gondolat, hogy nemcsak a Velence, hanem a környék többi jó bortermő helyét is összefo
gva képviselni, és
támogatni kellene szervezett formában. Hazánkban 25 éves múlttal rendelkeznek a BORRENDEK, akik szinte minden jó bortermő vidéket képviselnek. Összefogva a tájegység jó bortermő helyeit, Pázmánd, Kápolnásnyék (Csekés), Nadap, Velence, Sukoró, Pákozd, Gárdony és Agárd és ezek kb.650 hektárnyi szőlőterületét, 1993. elején megalakult a Szent Benedictus Borrend 13 alapító taggal.

A Szent Benedictus Borrend alapító tagjai, velencei, pázmándi, nadapi, sukorói szőlősgazdák közül kerültek ki. Hazánkban az
egyetlen és megyénkben az első olyan Borrend a miénk, amit csupán kistermelőkből, borászokból hoztunk létre, és nem áll mögött
ünk borászati nagyüzem. A tájegység nagyobb mennyiségben termesztett szőlőfajtái közül a Rajnai Rizlinget választotta a nagytanács zászlósborának. Elsődleges feladata a borrendnek a minőségi és a tájra jellemző szőlőfajták termesztésére, a minőségi és nem
mennyiségi borkészítésre való ösztönzés. Szeretnénk minél szélesebb körben a kulturált borfogyasztást megismertetni.

A hagyományok felújításával, és újak megteremtésével minél szélesebb körben hazai és külföldi vendégeinknek nemcsak a gyönyörű tájat, hanem annak kitűnő borait is bemutatjuk. Kitűnő minőségű fajtáknál Borlovagrendünk védnökséget vállalna a palackozott borokra. Tervezzük fogyasztói és vendéglátói szinten a kulturált borfogyasztást, a tájegység borainak megismertetését akár szervezett,
akár egyéni szintű képzés formájában.


 


Made by M:Büro 2012 All right reserved !